Elindul a spanyol bringás körhinták legbrutálisabb verziója, a Vuelta, ahol a szakaszprofilok nagyjából úgy néznek ki, mint az EKG, amikor meglátod a rezsiszámlát. Az első pár nap még csak bemelegítés – persze itt a „laza” 186 km-t úgy kell érteni, hogy közben többször is meghódítják a hegyeket, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy 2000 méter fölött bringázol, miközben mi már a harmadik emeletre lépcsőzésnél levegő után kapkodunk.
A program zseniális: időfutam, hegyi befutó, még több hegyi befutó, és amikor már mindenki összetört, akkor jön az Angliru, a hegy, ami valójában egy meredek fal aszfalttal bevonva. Két pihenőnap van, de csak azért, hogy legyen időd kiszámolni, hány kiló szalonnát égetett el a mezőny eddig.
És ha a történelemről beszélünk: Roglic lassan saját házi Vueltát rendezhetne, annyiszor nyert. Már négy serlege van, ugyanannyival, mint Roberto Herasnak, akit valószínűleg csak a spanyol mamáknak kell még bemutatni. Chris Froome is kétszer villantott, de ő inkább a Tour de France-nál írt történelmet.
Országonként? Spanyolország 32 győzelemnél jár, mert hát mégiscsak hazai pálya. Franciaország kilencnél, Belgium nyolcnál – valószínűleg a sör és a sültkrumpli is segít az erőnléten. Az USA kettőt is elvitt, szóval ők most már nyugodtan mondhatják, hogy nem csak kosárlabdában meg amerikai fociban léteznek.
Szóval aki a következő hetekben Vueltát néz, készüljön fel: lesz izzadság, vér, könnyek és hegyi befutók, amelyek után a sofőrök is oxigénmaszkért könyörögnek. És persze ott lesz a kérdés: Roglic még mindig nem unja? Mert mi, nézők néha már attól kifulladunk, hogy a távirányító után nyúlunk.
