Úgy lépett a pályára, mintha hazajárna. Nemcsak a sípszó miatt, hanem a belőle áradó tekintély miatt is figyeltek rá – a pályán, a lelátón, a tévéképernyők előtt. Egyszerre volt a focipályák karmestere és a magyar foci egyik legismertebb „bírói márkája”. Puhl Sándor, a világ egyik legjobb játékvezetője, ma lenne 70 éves.
1955 július 14-én született Miskolcon, de az élet – és az első sárga lapok – Emődre és Mezőkövesdre vitték. Tizenöt évesen már sípot tartott a kezében, és innentől nem volt megállás: az Ónod–Varbó megyei rangadótól a világbajnoki döntőig ívelt a pályája. Ez nem képzavar – ez Puhl Sándor élete.
Az 1994-es vb-döntő (Brazília–Olaszország) az ő életművének csúcsa volt. A világ nézte – ő vezette. Szűk nadrágban, aranysíppal, de mégsem „pózban”: Puhl tudta, hogy a jó bíró akkor láthatatlan, amikor kell. Aztán jött a Bajnokok Ligája-finálé, több száz meccs, és rengeteg utólagos anekdota: egy ember, akinek még a statisztika is dicséret.
De Puhl nemcsak a pályán volt vezető. Elnökként, alelnökként, mentorként is az maradt. Sőt, a televízióban is feltalálta magát: a Harmadik félidőben több szurkoló értette meg a szabályokat, mint bármely szabálykönyvből.
Szerették. Mert ember volt. Mert volt stílusa, volt humora. Mert amikor azt mondták rá: „ő a világ legjobbja”, ő csak legyintett: „Csak egy meccset vezetek.” És milyen jól tette. 2021-ben végleg elhalkult a síp. De a hangja, az emléke, a tekintete – örökre a magyar foci része marad.
Most, 2025 nyarán Egerben dombormű őrzi az emlékét, de nekünk ő örökre az a férfi marad, aki mosolyogva állt a világ közepén… és nem fújta le idő előtt.
fotó: szabolcsjb.hu
