Auf wiedersehen!

Azt mondja Joshua Kimmich, a német labdarúgó-válogatott csapatkapitánya, hogy három mérkőzésen is rosszul játszottak a világbajnokságon, sok problémájuk volt, meg is érdemelték, hogy búcsúztak a legjobb 32 között hétfőn, Paraguay ellen.
Sokat nem tudunk vitázni a Bayern védőjével, a Nationalelf megint nem tudta átlépni az árnyékát, bár ezúttal 2018-al és 2022-vel ellentétben túlélte a csoportkört, de a megemelt létszám miatt egyáltalán nem lehet büszke erre, sőt, Julian Nagelsmann együttesének szinte kertek alatt kell hazasomfordálnia.
Pedig nem lehet azt mondani, hogy a németeknél hiányozna a minőség, vagy ne lenne világszínvonalúak a játékosok kvalitásai. Sok tízmilliós, százmilliós értékű játékosok alkotják a keretet, nem csak egyszerű topligás labdarúgók, hanem az öreg kontinens legerősebb együttesének tagjai, akik többségében jól is teljesítenek a BL-ben, az angol, esetleg a német bajnokságában.
No de mi hiányzik a németekből?
Pont az, amiért az elmúlt hetvenvalahány évben csodáltuk őket. Az egység, az akarat, a hit, a kitartás, a magabiztosság, a megtörhetetlenség. A német csapat most úgy nézett ki, mint sztárocskákból álló élő és érző robotok gyülekezete, akik mindent tudnak erről a játékról, de az igazi nagy sikerhez szükséges pluszt – legyen az erő, vagy energia, esetleg hit – nem hajlandóak beletenni a játékba, és szenvedély nélkül nem megy fényesen ez a sportág sem.
Németországban elfogytak a Fritz Walterek, Gerd Müllerek, Andy Brehmék, Lothar Matthäusok, Jürgen Klinsmannok, Matthias Sammerok, Oliver Kahnok, Miroslav Klosék, vagy éppen Thomas Müllerek. Hogy miért, azon lehet most vitatkozni majd Berlinben, Münchenben, Franfurtban, vagy akár Kölnben, de ha akarják én súgok:
Elveszett az identitás…