Amivel jobb volt az ETO Megszakadt a hetes győzelmi sorozat, 2026-ban nem a Ferencváros nyerte a magyar élvonalbeli labdarúgó-bajnokságot. A Fradi szériájára kevés példa akad a világon, de ahogy mondják, minden megszakad egyszer, és most jött egy olyan együttes, amely minden szempontból alkalmas volt, hogy felvegye a harcot, erőben, taktikailag és játékban is egyenrangú partnernek bizonyult, és ennek köszönhetően, ha csak egy kevéssel is, de elsőként robogott át a képzeletbeli célszalagon.
De akkor mi volt az, ami az orrhosszt jelentette az ETO-nak? A válasz akár régimódi felfogásról is tanúskodhat, de a győrieknél a saját nevelésű játékosok sokkal több szerephez jutottak, mint a fővárosiaknál a hasonló labdarúgók. A klub- és városszeretet, az összetartás, a kohézió, a beágyazottság mind-mind sokat nyomnak a latba egy-egy ilyen versenyfutásnál, és úgy tűnt, ebben jobbak a Rába-partiak. Amíg az FTC-nél Tóth Alex eladásával télen eltűnt a saját nevelés a kezdőcsapatból, addig a másik oldalon Vitális Milán, Tóth Rajmund, Bíró Barnabás szinte végig alapember volt, sok szerepet kapott Bánáti Kevin és sérüléséig Vingler László is.
Ők erős magot jelentettek a győri öltözőben, ők azok, akik ismerték a város legtöbb utcáját, törzsvendégként mentek be a sarki kisboltba, ismerősként köszöntötték őket a régi haverok az utcán. Ez a kötődés és szeretet ad annyi plusz energiát, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben sikerüljön megszerezni a végső sikert. Az ETO példája reméljük ragadós lesz: a piaci alapú működésnek elengedhetetlen feltétele a minőségi utánpótlás-nevelés, az onnan kijövő labdarúgók értékesítése nívósabb bajnokságba, a jó eredmények elérése, ennek köszönhetően a közönség bevonása a stadionba. Egyszerű, mint a pofon, el lehet kérni a győriektől a receptet.
fotó: facebook.com/etofcgyor
