Van egy visszatérő magyar sportnépszokás: ha nem arany, akkor „csak” ezüst. Mintha a döntőbe jutás valami kellemetlen adminisztrációs hiba lenne két csalódás között. A női pólósok most Funchalban, a fiúk nemrég Belgrádban mutatták meg, mennyire abszurd ez a gondolkodás.
Mindkét válogatott döntőt játszott. Mindkettő végig partiban volt. Mindkettő egy hajszállal maradt le. És mindkettőnél előkerült a jól ismert mondat: „jó, jó… de mikor nyerünk már?”
Jogos kérdés – csak általában nem azok teszik fel, akik a vízben voltak.
A lányok ötmétereseken csúsztak el a hollandok ellen, a fiúkat a szerbek győzték le. Ezek nem összeomlások voltak, hanem apró különbségek a világ élvonalában. Itt már nem rendszerek dőlnek el, hanem idegek, centik, pillanatok.
Persze, könnyebb aranyban gondolkodni. Onnan a kanapéról mindig. Ott nincs fáradás és nincs ellenfél. Csak elvárás. Az viszont ritkán hangzik el, hogy ez a két csapat döntőket játszik, és ez nem véletlen, nem szerencse, no meg pláne nem bírói ajándék.
Lehet az ezüstöt savanyúnak nevezni. Csak közben érdemes észrevenni: ezek a válogatottak ott vannak, újra és újra. Az arany nem elmarad, hanem közeledik.
fotó: mti
