A téli olimpia elvileg a sport tiszta ünnepe. A gyakorlatban viszont Milánó–Cortina eddig inkább egy valóságshow-ra emlékeztet, ahol a versenyszámok mellett a „rendkívüli események” is pontot érnek.
Norovírus az olimpiai faluban, elhalasztott mérkőzés, karanténba küldött játékosok. NHL-es hokisok, akik inkább szállodába költöznének, mert a komfort nem üti meg a fizetési csekkek szintjét. Egy finn síugró-edző, akit alkoholfogyasztás miatt küldenek haza, miközben a sportolóknak épp a fókuszt kellene tanítani. És akkor még nem beszéltünk a díjátadó pódium csúszósságáról, a sérülő érmekről, vagy arról a sportolóról, akit azért zártak ki, mert a sisakján elhunytakra emlékezett.
A modern olimpia egyre inkább kétpályás verseny: az egyik a jégen, havon, pályán zajlik, a másik a sajtótájékoztatók és közlemények világában. A szervezők magyaráznak, a szövetségek vizsgálnak, a sportolók pedig próbálnak úgy teljesíteni, mintha mindez nem körülöttük történne.
Lehet legyinteni: minden olimpiának megvannak a maga bakijai. Csakhogy itt nem egy elszigetelt esetről beszélünk, hanem egy sor, egymást követő rendhagyó fordulatról. Egészségügyi riadó, fegyelmi ügy, technikai hiba, politikai vita, mintha valaki direkt túlírná a forgatókönyvet.
Az olimpia attól nagy, hogy a sportoló a legnehezebb körülmények között is a teljesítményével válaszol. De az is igaz: amikor a háttérzaj hangosabb, mint a himnusz, az már nem csak egy rosszul sikerült szervezési apróság. Az már jelzés.
A kérdés csak az: a következő fordulat a pályán jön, vagy a kulisszák mögött?
