Szingapúrban ismét megmutattuk, mi fán terem a magyar vízilabda! A világbajnoki döntőben a spanyolokkal csaptunk össze, és bár most is az ezüst jutott, a meccs hozta a szokásos adrenalin fröccsöt. Az első negyedben már sejtettük: itt nem lesz unalom. Angyal és Vámos góljaival berobbantunk, Csoma pedig egy spanyol ziccert szedett ki a gólvonalról, mintha a kedvenc labdáját mentette volna – reflexből, elegánsan, vérprofin.
A második játékrészben Vigvári tanított: úgy emelte át a kapust, mintha mindig is csak ezt gyakorolta volna. Nem véletlen, hogy a kamerák többször is megismételték. A félidőben 7–6 a spanyoloknak, mi pedig csak a kapufákkal voltunk haverok, a bírókkal kevésbé.
A harmadik negyedben már vezettünk – nem is egyszer! –, de sajnos a spanyol védelem kezdett magához térni. Az utolsó negyedben Manhercz kapufát lőtt, ami a fordulópontja volt sajnos a meccsnek. Hiába hárított egy óriásit utána, a végére elfogytunk. A spanyolok 15–13-ra húzták be, mi pedig két döntő után két ezüsttel zárjuk a tornát.
(Koszti Olivér)
fotó: mti
